A kettős állampolgárság problémája itthon és odakint

10 évvel ezelőtt tartották azt a népszavazást, amely a határon túli magyarok kettős állampolgárságának ügyéről döntött. Az eredmény itthon teljes apátia és elutasítás, míg odakint elkeseredettséggel vegyes felháborodás. De vajon mire föl ez a nagy elutasítás, és miért érzik árulásnak a külhoniak, hogy nem érdekel minket a sorsuk? Mit jelent a kettős állampolgárság itthon, és mit jelent a kint élő magyarok számára?

Az ember természeténél fogva tartozik különböző közösségekhez. Ahhoz, hogy el tudjuk helyezni magunkat a világban, szükségünk van számunkra fontos csoportokra, akikkel azonosulni tudunk. Szükségünk van arra, hogy identitásunk egy részét megosszuk másokkal is. Így vagyunk képesek bízni a világban, érezni azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy jó helyen vagyunk, biztonságban. Ha olyan közösséghez tartozunk, melyet szeretünk és elfogadunk, akkor képesek vagyunk saját magunk elfogadására is, és egy pozitív énkép kialakítására. Egy közösségi lét tehát elsősorban azonosulást jelent.

Egy nemzethez tartozni szintén egyfajta közösségtudatot jelent. A nemzethez tartozást azonban sokféleképpen lehet értelmezni attól függően, hogy az ember milyen környezetben él. Itt Magyarországon a magyar nemzetségűek elsöprő többségben vannak, míg a külhoni magyarok kisebbségben élnek. Minél kisebb az adott közösség, mellyel azonosulni kívánunk, annál fontosabb lesz az identitás megőrzése és megvédése. Itthon nem kell aggódnunk a magyarságunkért, hiszen magától érthetődő, természetes állapot. Magyarok vagyunk, mert magyar az anyanyelvünk és magyar az állampolgárságunk. Egy a történelmünk és egy a kultúránk. Magyarságunkat nem veszélyezteti senki, szemben a külhoniakkal, akik egy nyelvet beszélnek velünk, egy a kultúránk és a történelmünk, ámde kisebbségük miatt sosem érezhetik magyarságukat olyan biztonságban, mint mi itthon.

Mégis úgy érzem, hogy itthon kevésbé vagyunk magyarok, mint az erdélyiek, kárpátaljaiak, vajdaságiak vagy a felvidékiek. Hiába sulykolja önigazoló jelleggel a kormányhatalom, hogy az ország egységes és egyetért. Óriási a bizonytalanság, az elégedetlenség és a széthúzás. Közhelynek számít már a „tipikus magyar mentalitás” pesszimizmusának állandó felemlegetése, amiben benne van minden, amit saját nemzetségünkkel szemben érzünk. Itthon nem szeretünk magyarok lenni, nem tudunk azonosulni a magyarsággal. A külhoniaknak viszont nagyon is fontos a magyarságuk. Számukra mást jelent magyarnak lenni. Számukra az összetartozást, a büszke öntudatot és az azonosulást jelenti.

Az állampolgárság intézménye többek között a közösségtudatot hivatott növelni. Azonban ez elsősorban egy jogi intézmény, melyhez a jogosultságok mellett kötelezettségek is tartoznak. A kettős állampolgárság itthoni formája pedig ebből a szempontból túlságosan egyoldalú. Nincs benne más, mint a külhoniak nemzeti érzelmeinek kihasználása a kormány hatalmának fenntartása érdekében. A kettős állampolgárság joga nem von maga után kötelezettségeket, emiatt pedig az itthoni magyarok többsége jogtalannak tartja, hogy a szavazatok útján olyan emberek szólhassanak bele az életükbe, akik nem vállalják (mert nem vállalhatják) a közterheket és akikre nem vonatkoznak az eldöntött szabályok.

Az állampolgárság csak egy formális állapot és önmagában nem jelent azonosulást. Attól, hogy magyar állampolgár vagyok, nem leszek egyben egy olyan ember is, aki nemzetileg képes azonosulni a magyarsággal. A nemzeti öntudat nem egy magától értetődő állapot, hanem egy érzés, egy identitás, aminek ki kell alakulnia.

Sok kint élő magyar számára azonban ahhoz, hogy erősítsék nemzeti identitásukat az állampolgárság megszerzése egy fontos eszköz. Az itthonikaknak viszont már kevésbé fontos a magyarságuk, nem kell azzal foglalkozniuk, hogy megvédjék azt, és ezért nem nemzeti érzelmeik mentén, hanem sokkal inkább polgári érdekeik mentén ítélik meg a problémát.

A szétszakadt nagy Magyarország traumája még ma is kísérti az embereket mind itthon, mind külföldön. Az összetartozás és a sorközösség vállalása azonban Trianon óta fokozatosan csökken, az emberek kezdik feldolgozni, habár még mindig vannak generációkon átívelő poszttraumás fellángolások. A külhoni magyarok anyaországhoz tartozásának igényét nem lehet támadni. Az összetartozás szükségletét azonban oktalanság olyan intézménnyel helyettesíteni, ami sérti az itthoniak jogait, és közben alig ad valamit a kintiek számára. Ésszerűbb lenne olyan területen segíteni a külhoniak érdekeit, amelyekkel azt mutatjuk, hogy habár kisebbségben élnek, de nincsenek egyedül. Számíthatnak a támogatásunkra, megvédjük nemzeti érdekeiket, segítjük a közös kultúránkat.

Úgyhiszem, a 10 évvel ezelőtti népszavazás nem a kinti magyarok utálatáról szólt, ők mégis így értékelték, ami nem csoda. El kell fogadnunk az igényeiket és az érzelmeiket, és nem kihasználni őket, az itthoniak kárára hanem valóban segíteni őket abban, hogy ne érezzék magukat egyedül.

/jozanman/